Dávid bulizik

Időközben megjöttek a földvári fotók, így aztán (a visszamenőleges posztolás lehetőségével élve), az Ő nevében is kívánunk mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet!!!!!

BUÉK 2010!

No, itten vagyunk hármasban, van nagy nihil…

Gáborkám nagyon aranyos, hétfő óta ugyanúgy átalszik minden éjszakát, mint a betegség előtt (bár ravasz ám…elkezdett rafkózni: este nem alszik el egyből, legalább 3-4szer be kell menni még egy kicsit felvenni, mert mindig tartalékol egy kis büfit…tehát ha nyafog, nem hagyhatom egész egyszerűen, hogy nyafogjon, ha van benne panaszos felhang, akkor muszáj a büfit is megpróbálni, nem hagyná a lelkiismeretem, hogy csak úgy hagyjam. Bár asszem, lassan azért már meg tudjuk különböztetni a sima nyafit a büfi-nyafitól).

A napirendünk a következőképp néz ki: baba meg én fél 8-8 közt kelünk, etetés (közben Grace klinika nézése), majd kis mosogatás előző estéről, és ücsörgés a kanapén (Gk.).

11 tájban Tamás ébred, ebéd kitalálása (többnyire valami nagyon gyors), kaja, babaetetés, majd én elvonulok, hogy az alig kihűlt ágyban aluszkáljak másfél-két órácskát, eközben G. is szuszol, Tamás meg nekilát, hogy megvédje az univerzumot (Metroid trilogi 2.).

Miután felkeltem, vacsi megtárgyalása, G. etetése (igen, pépessel, uzsira már azt kap), átöltöztetése, majd mi G.vel felkerekedünk, séta mintegy másfél órában, közben telefonálgatás (elsőnek általában Bobót hívom, hogy szülünk-e vagy se), Tamásnak lövöldözés.

Séta után kis játék, G-nek a játszószőnyegeivel, nekünk a Metroiddal (ebben a második részben van olyan, hogy multipléjer, ami azt jelenti, hogy 10 perces csatát vívhat egymással két ember, egymásra kell lőni mint állat….én elneveztem párterápiának, marha jó, be fogjuk vezetni… ha összekapunk, elindítunk egy ilyen csörtét, mert eközben megbocsátható, ha az ember olyanokat mond a másiknak, amiért különben válóper járna- értsd: anyád, a tiéd,kié-kivel, lovak szerszámait helyezd ide vagy oda, bárcsak oszlanál, egyebek…).

6 körül fürdetés, majd vacsi G.nek, aztán nekünk, fürcsi nekünk, egy film dvdről, majd én el alusz, Tamás meg éjjelig (tényleg éjjelig, 2 előtt még nem hagyta abba) lövi az ellent….

Így is lehet élni. De Dájí nagyon hiányzik.

A mai nap annyiban fog különbözni ezektől, hogy T. nem lő, hanem együtt tévézünk éjfélig, aztán tüzijátékozunk kicsit (T. elment tegnap, és vett egy csomót), bár én emiatt kicsit aggódtam, hogy G. fel fog kelni…. De miután a mai séta alatt gyakorlatilag vagy 3szor lőttek meg minket fenékbe petárdával, és csak én kaptam infarktust, Ő meg se rezdült, csak aludt tovább, most már emiatt se parázok (annyira).

MINDENKINEK NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!!!!

ÉLJEN 2010!!!

G. beteg

Éjjel volt egy kis gond. Éjfél körül Gábor elkezdett köhögni. De nem ám akárhogy, fuldokolva. Majdnem infarktust kaptam, berohantam, felvettem, függőlegesben megnyugodott. Amint lefektettem, újra kezdte… Kiszívtuk az orrát, közben néztem a szemét, zöld (bocsi) kis trutyi jött belőle, és hörgött is… aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy pánikolós fajta, de a bébiőr ellenére sem mertem visszatenni a saját ágyába, hanem magunk közé vettük… szorongattam a kis kezét, és amikor több ízben is felriadt, mindig megringattam kicsit, és aggódtam hevenyen. Tényleg csak egy hangyafasznyi tartott vissza attól, hogy fel ne hívjam a dokit, vagy Tamást ne csesztessem addig, amíg be nem érünk az ügyeletre… Ötkor kihoztam a nappaliba, betettem a kis hintájába, és úgy tűnt, hogy ez jó ötlet volt, mert ugye félig ülve nem fuldoklott, tudott aludni egy nagyot… amikor D. felkelt, nekiláttam összepakolni a ruháit, merthogy ugye az előzetes tervek szerint ma Ő elutazik telelni a nagyihoz, közben fölhívtam a gyerekorvosunkat, aki megígérte, hogy dél körül jön is. A csapat fél 11kor el is indult a Balcsira, én meg gyorsan porszívózásba és felmosásba fojtottam az aggodalmam, majd amikor pont délben jött a doki, végre megnyugodhattam. Mint kiderült, a szemén kötőhártya gyulladás van, nem, nem a huzatos fajta, hanem a vírusos, a hörgői kicsit gyulladtak…kaptunk egy csomó recit, és a doki megnyugtatott, hogy ilyen rossz, mint most éjjel, már nem lesz… Hát ezt nem bánom. Neki is mondtam, hogy majdnem hívtam éjfélkor, hálistennek azt válaszolta, hogy nem akadt volna ki nagyon, Ő is tudja, hogy tényleg nem szoktam minden vacakért hívni… Elsétáltunk Gáborral a gyógyszertárba, majd háromra Tamás már itthon is volt, onnan már nem egyedül kellett aggódnom… ketten azért könnyebb. Bár most mindketten nehezen viseltük, hogy D. nincs itt, valahogy hirtelen nagyon üres lett a ház, de próbáltam azt a részét látni, hogy most végre teljesen a kisbabára koncentrálhatok… szerintem minden több gyerekes anya van úgy néha, hogy hogyan találja meg az egyensúlyt? Vagy csak én vagyok ilyen zöld? Mindenesetre G. jól van, igazság szerint a hintában való alvás után egész nap vigyorkázott, meg aludt (hörgés nélkül), nem volt olyan nagyon oda… Kis aranyom, még betegen is tündéri… Tudom, már sokszor írtam, és ezzel megint odateszek az egyensúlynak, de a világ legjobb kisbabája…most legyen lelkiismeretfurdalásom, vagy ne???

Ja, a mai kép (most egy darabig nem lesz sok, mert a fényképező is utazik a balcsira, merthát Dávidot fotózni kell… na, most G. szorul hátra…marha jó anya vagyok.): Dávid két kariajija látható rajta, a vízben oldódó zsírkréta, amivel dekorálhatja a fürdőkádat, és a bubifújó készülék (már nem bírjuk tüdővel, hogy minden este elhangzik a „bubuék, bubuék, és akkor aztán fújhatjuk rogyásig… végül is ez a 21. század, mindent lehet gépesíteni…). Ja, a víz a krétától piros, D.-nek nem esett baja…

Spórolunk

Imádok spórolni. Igaz, a magam módján. Az én módszerem a vásárlás. Leértékeléskor. Szinte megtáltosodom, ha százalékjeleket látok…bár gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Történt egyszer, még nyáron, hogy akadt némi szabadidőm, és Gabi barátnőm mondta, hogy ha úgyis arra járok, nézzek be a Nextbe, mert már megy a nagy leárazás. Bementem, vettem egy kupac cuccot, és boldogan néztem a blokkot, hogy milyen sokat takarítottam meg szegény férjemnek, aki a mi jólétünkkért dolgozik. És még komolyan is gondoltam. Ezen felbuzdulva mondtam Gabinak, hogy ha legközelebb megtudja, mikor lesz leárazás, előre szóljon. Na, tegnap este jött tőle egy ímél, miszerint ma 10kor kezdődik… Kattogott az agyam, de hát a mai progit már előre lebeszéltük: délelőtt Klári a Tamással elmegy bevásárolni a Teszkóba, hogy mikor holnap viszik a Balcsira a Dájít „telelni”, akkor már ne kelljen boltba rohangálni, majd egykor Kati meg Klári „kimenőt” kap, hogy bemenjenek a belvárosba, szegény Kati is hadd lássa a vásárt, ne csak az én gyerekeim pesztrálásából álljon már a karija. Reggel felkeltem, megetettem babecet, majd amikor D. felkelt, ő rögtön felment a „nagyik”hoz az emeletre, én meg itten gépezgettem, néztem a leveleimet. Pont akkor jött ki Tamás, amikor fájdalmas arccal szemlélgettem Gabi méljét a leárazásról, hogy hát másfél óra múlva kezdődik… szemem előtt lebegtek a csodaszép Nextes rucik, pizsik, kezem remegett…

Tamás persze kibökte, kérdezte mizu, mondom, csak ilyenkor kár, hogy ennyi gyerekem van, nem mehetek el spórolni nekik vásárolni… az le se esett, hogy ha nem volnának a kölkök, akkor kinek vásárolnék??? Ja, hogy felnőtt ruhákat is árul a Next? Tényleg? Még sose figyeltem… Tamás megszánt, mondta, megoldjuk, öltözzek, elvisz az Europarkig, onnan hamar ott vagyok, attól Ők még tudnak teszkózni, Kati ellesz a két kölökkel egyig, menjek… Ilyen gyors öltözést ti még nem láttatok, 10 perc múlva útrakészen álltam az előszobában, kezemben a tárcám, uzsgyi. A mtrón direkte figyeltem, hogy milyen kevés ember van, ó mondon frankó, besuhantam a Westendbe, ottan is csak lézengtek az emberek, gondoltam, tökjó, hamar végzek. Na, amikor a Nexthez értem, akkor elbizonytalanodtam: alig tudtam bemenni! A csipogóajtó is folyton jelzett, mert ottan is kanyargott a sor már, és valakinek folyton belógott a kapu elé a kezében szorongatott nagy kupac ruhájából az egyik…

De én nem vagyok könnyen megfutamodós, átgázoltam a tömegen, a fogasokról lekapkodtam egy csomó rucit, szebbnél szebbeket, közben összeakadtam Mickével (Gabi férje), aki szintén elég űzött fejjel, kezében a telefonnal tört utat magának a kislányrucik felé… Köszöntünk egymásnak, majd mindenki ment a következő fogashoz. Mikor már alig bírtam el a göncöket, gondoltam, elég, beállok a sorba (fél 12 volt ekkor, nekem egy óra hazáig). Elindultam a kasszától az egyik sor mentén, majd a sor felénél kezdtem kiakadni… megkérdeztem az ott ácsorgó csajt, mióta dekkol a sorban, órájára pillantva közölte, hogy pont 27 perce. Ekkor majdnem elsírtam magam, mert gyors fejszámolás és a sor végignézése után hamar rájöttem, hogy nekem ez a sor túl hosszú… úgyhogy megkerestem Mickét, közöltem vele, hogy én leb****om valahova a kupacot, és hazamegyek, mert nem végeznék időre… Micke, mint egy jó hős, felajánlotta, hogy kifizeti az enyémet is, ő úgysem mer cuccok nélkül hazamenni fáradt, kivárja a sort… Gyorsan elkaptam egy eladólányt, kértem tőle kosarat, látszott, hogy elcsigázott már, közölte, hogy a kosár a nyitás után fél perccel már elfogyott… Pechje volt, mert a raktár előtt álltunk, láttam, bent lóg egy csomó szatyor, mondtam, akkor abból egyet adjon hirtelen… gyengén bepróbálkozott, hogy azt nem szabad, de ekkor mondtam neki valamit, aminek hatására azért csak adott egyet (nem emlékszem pontosan, mit mondtam, de nem voltam kedves)… így aztán szegény Mickét 12 előtt 10 perccel sorsára hagytam, és hazaindultam. Út közben felhívtam Gabit, hogy hálaimát mondjak, beígértem egy sütit cserébe, és kértem, hogy majd referáljon, Micke hazaért-e… Hát, kettőkor hívott, hogy Micke most hívta, hogy most jön ki az üzletből…csórikám. De vígasztalja a tudat, hogy segített nekem spórolni…

Dávid rántottát süt, és eszik

Az én vérem. Hiába, no.

Ballószögi kari (most hó és sok fotó nélkül)

Na, megvolt a ballószögi karácsony is, jó sokan voltunk, ehhez képest meglepően kevés fotót csináltam…de a lényeg ezeken is látszik: mindenki jól érezte magát, mindenki kapott jó sok aniót, rengeteget ettünk…itt jegyezném meg, hogy a képen látható kókuszos sütit az Apu csinálta. Aki ismeri őt, az tudja, hogy ez mekkora nagy szám. Finom is volt, nem csak szép, el voltunk ájulva. Ott volt a Dédi mama is, aki legalább most kibabázhatta magát, volt, hogy egyszerre két babával. Dávid szokás szerint élvezte a nyüzsit (néha kicsit túlzottan is, este kész harc volt letenni aludni…), én meg azt, hogy most nem én főztem…kinek mi jut.

A Bobó pocakja tovább nőtt, már rettenetesen izgulok, hogy hogy is lesz a szülés (néha azt hiszem, hogy még nála is jobban), meg mikor…meg hát hogy milyen lesz a baba…be is korlátozta ez a témák számát rendesen, vagy a már meglévő gyerekekről esett szó, vagy a Nándorról (ez a hivatalos neve lesz)…így van ez…

Szenteste

Végre eljött a karácsony. Már nem is tudom, hogy én vagy a gyerek vártuk jobban. Dávid már amióta feldíszítettük a kertben a fenyőt, azóta várja, hogy hozzon igazi karácsonyfát az angyalka, meg persze ajándékokat (eddig „anió”t mondott helyette mindig, „Anió. Ide kezembe. Most kéne”. Csak így. Bármikor, bárki jön. Anió. Mostanában javult a kiejtése, így már „aándék”-ot hoz még az angyal a fenyőn kívül.)
A forgatókönyv a következőképp zajlott: reggel hat után nem sokkal D. megjelent a nappaliban, álmosan, gyűrötten: „Hó van aándékom?”, majd megbeszéltük, hogy majd később, így felment a Mamáékhoz az emeletre. Én megetettem G-t, majd elsprinteltem a boltba, mert tegnap este még eszünkbe jutott, hogy én Anyunak azt ígértem, hogy amikor 25-én megyünk Ballószögre, viszünk egy nagy adag krémest. Vettem hozzávalókat, majd délelőtt kisütöttem a tésztát, megfőztem a krémet, majd felhúztam az emeletre csomagolni. Elvoltam vele ebédig, majd amikor a két gyerek elaludt, felállítottuk a fát. A terv az volt, hogy amikor D. felébredt, akkor Kati meg Tamás elviszi kicsit sétálni, hogy a Klárival komplettírozzhassuk a lakást. Ez össze is jött, így öt előtt már nálunk megjött a Jézuska (nem vagyok konzekvens, hol ezt emlegetem csóri gyerek előtt, hol az angyalkát, hol a télapót…csoda, hogy egy fával beérte.). Nagyon tetszett neki a fa, vagy 3 másodpercig foglalkozott is vele, majd nekiállt bontani… Kapott sok játékot, volt nagy öröm, de hálisten nekem is jutott szórakozás, mert én bonthattam ki G. két új játszószőnyegét (a katicás-hasalóst már Dávidnál kiszúrtam, csak mire piacra dobták a gyerek már gyakorlatilag mászott, így tényleg felesleges lett volna megvenni. G-nek viszont most jól jött, ráfektettük, úgy tűnt, tetszik is neki. Majd gyakorolunk.)
Hétkor volt vacsi, majd miután D. már szédelgett az álmosságtól, és végre hajlandó volt lefeküdni, mi is nagy ajándékozásba fogtunk. Tamásnak sok dolgot vettem, mindegyiken az ikon, Horatio Caine képe, valamint a (nálunk) szállóigévé vált mondat: vigyük be a laborba…
Kapott Horatio Caine grillkészletet, Horatio Caine pohármelegítőt (USBset az irodába, nehogy kihűljön a tea), Horatio Caine jegyzetblokkot, Horatio Caine szerszámkészletet…meg még vagy 10 dolgot…mindenen Horatio Caine-el…mit mondjak, nagyon röhögött, sztem tetszett neki az ötlet. Kapott dedikált fotókat, középen persze Caine hadnagy, mellette a két főszereplő csajszi (a fekete csaj az én kedvencem, aki kizárólag hófehér nadréágkosztümben és Gucci napszemúvegben hajlandó a hullákban turkálni), és a rendező dedikált fotója. Nagyon kreatív voltam (és jól használom a netet. Ehe-ehe.).
Én megkaptam a séfkést, amire vágytam, plusz egy másikat, élezővel, egy parfümöt abból a parfümériából, amiről már másfél éve olvastam Zolivagyok kommentjeinél és azóta izgatja a fantáziámat (megérte rá várni, tényleg zseniális…semmi műanyag, csak tiszta, természetes illat… hihetetlen jó), valamint egy kis ékszerdobozt. Ez utóbbinak nagyon lelkesen estem neki, már nagyon szerettem volna egy fehérarany karkötőt (gyémánttal persze (nem szól be… tudom. Ilyen vagyok. )), erre egy levél volt csak benne, egy fenyő képe, alatta a vers:
„ Karácsonyi ajándék ötleteim:
Az ellenségednek megbocsátás,
Az ellenfelednek türelem,
A barátodnak szeretet,
A partnerednek szívesség,
Mindenkinek jóindulat,
Minden gyermeknek egy jó példa,
Magadnak tisztelet.

ÉS NEKED
A TALÁNY
KERESD A KÉPEN”

Először felkiáltottam, hogy „Ez már megint kezdi", majd nekiálltam átkutatni a karácsonyfát. Először új levelet sejdítettem, de aztán Tamás elárulta, hogy tényleg az aniót kell keresni… kutattam, kutattam, Ő is odajött segíteni, hogy mondja, hogy hideg vagy meleg (kicsit megnehezítette a dolgot, hogy annyira eldugta, és olyan sok ezüst díszt raktunk a fára, hogy Ő is csak sejtette, hogy merre jó), de végül meglett. Olyan, amilyenre vágytam. Sőt, olyanabb. Kaptam még pizsiket is (az egyik persze zsiris), úgyhogy egy szavam se lehet. Nincs is. Éljen a kari. Mindenkinek boldogat!!!

A vásárban

Nagyüzemi karácsonyi készülődés volt minálunk az elmúlt két napban.

Fotó az nem sok készült, mert mindenkinek volt dolga folyamatosan, de készen van a libamáj créme brulée, a narancsos krémmel töltött panettone, a halászlevet azt úgy rendeljük Joe bácsitól, holnapra maradt a Maligán krémese (ezt majd anyuékhoz visszük 25-én, ), meg a csomagolás (ezt én nagyon szeretem csinálni, csak hogy időben hogy fogok kijönni…hááát).

Mindenesetre ma azért bementünk egy kicsit a belvárosba négyesben, Klári, Tomi, Dájí meg én, Kati itthon pesztrálta a csöppöt. Amikor elindultunk, elég reménytelennek tűnt a dolog, megjött ugyanis a felmelegedés (melegrekordok mindenfelé a tegnapelőtti hidegrekord után…elmebaj… büdösfrancért nem tudott megmaradni a hó Szentestéig???), esett az eső, de úgy voltunk vele, hogy legfeljebb nem lesz akkora tömeg, ernyőnk van… Útközben először a Nespressohoz mentünk, mert fogytán van a kávém, hát ott akkora tömeg volt, amilyet én ott még sosem láttam, de megérte kivárni, mert mire végeztünk, elállt az eső, így a vásárt már lazán, ernyő nélkül tudtuk megnézni. Ahogy kijöttünk a parkolóból, Dávid felhagyott az addigi papagájkodásával, miszerint „haza kéne menni, haza kéne menni”, és ráfagyott a Byblos kirakatára, ahol kisvonatos dekoráció volt. (Mi is ráfagytunk a Klárival, de egész más indokból, értsd: táska, cipő, ruha, Tamás meg sápadtam kapaszkodott a tárcájába… szerintem látta az arcunkon, hogy még két perc, és lecsapom egy ernyővel, elkobzom a hitelkártyáját, és kicsit javítok a ruhatáramon…)

Miután letéptem magam meg a gyereket az üvegről, én mint az állat húztam a királyi kürtőskalácsos felé, ami nem is volt elhibázott lépés, mert D. annyi friss kalácsot tolt magába egy közeli padon, hogy még én sem bírtam követni a tempóját. A fotó elég ramaty, mert csak telefont vittem magammal, és esküszöm, hogy nem volt élőben ennyire hajléktalanformája, de a lényeg látszik (meg az is, hogy mennyit kellett küzdeni azért, hogy a magával hozott kisautót ne négykézláb tolja végig a latyakban)

Bekajáltunk, majd végignéztük a vásárt, meg az egész Váci utcát. A végére D. kezdett egy kicsit túlpörögni (leért benne a cukor), ezért kimondottan örültem, amikor megláttam egy kirakatot, amiben egy csomó plüssállat végezte téli teendőit. Tök giccses aranyos volt, az egyik hód rénszarvasokat terelt, a másik fát vágott, közben zenéltek, én meg lelkesen hívtam D-t, hogy jöjjön, nézze meg…odajött, és rögtön visított: „motoj! Motoj!”… hát nagyon röhögtünk… sztem nem csak én nem vettem észre addig, hogy a két jegesmedve egy motoron csücsül…

Persze aztán meg nem akart hazajönni, úgy kellet bezsuppolni az autóba, majd aludni nem akart menni, így ismét be kellett vetni az „angyalka majd a Gábornak adja az összes ajándékodat” (tudom!!!!!!!!) hangzatú fenyegetést, aminek hatására végre kidőlt…

Kati, a nagy szerelem

Az előző posztnak, így utólag olvasva van némi panaszkodós felhangja. Mentségemre szóljon, hogy ugye senki előtt nem titok, hogy jó pár napos némi csúszással írom mindig a bejegyzéseket, és az előzőt tegnap reggel írtam, ami egy olyan éjszaka után volt, amikor a kisbaba hosszú idő után újra felkelt éjfél után, hogy táplálkozzon egy keveset. Ami ugye nem baj, csakhát egyrészt jól meghajtottam magam napközben, másrészt meg nehezen jöttem rá (igen, hülye vagyok, de nem eszik már 2 hónapja éjjel!), hogy enni akar, így egy csomót ráztam-ringattam, és elkönyveltem, hogy beindult a fogzása, és már el is bőgtem magam én is (álmos voltam, izomlázam volt, jött a fogam nyűgös voltam), amikor hálistennek kajakérő hangot is kiadott a sírás mellé (cuppantott), ekkor eszem nélkül kirohantam egy kis tápért neki… 10 perc múlva már mindketten aludtunk. Pedig a tegnapi napban több volt a jó ám, mint a nem annyira, merthogy t. meghozta Klárit és Katit, ami az elkövetkező napokban nekem nagyon nagy segítség. Dávid szabályosan szerelmes a Katiba, még a fürdőkádba is becitálta magával… Még jó, hogy Kati partner mindenben, kölcsönös a lámúr. Ma reggel is már negyed hétkor itt sorakozott D., hogy fel akar menni az emeletre Katihoz meg Mamához, alig bírtam visszatartani negyed nyolcig, hogy egy kicsit azért alhassanak. Napközben nekem D.vel persze semmi dolgom nem volt, délelőtt még elintéztem pár apróbb beszerzést, meg sütit sütöttem, amihez azért D. is felsorakozott, „igazi hab”ot akart nyalni (kedvence a natúr, cukrozatlan tejszínhab, és mivel a holnapi T.-céges bulira gyártott sütimnek ez az alapja, hagytam, hogy letisztítsa a keverőpálcákat, sőt, egy kistányérban is kapott 2 kanál habot…ez utóbbi már nem fotóképes jelenet volt.). Jól elvoltunk egész nap, becsomagoltam a szaloncukrokat is szépre, Klári takarított, Kati gyerekezett, egyikünket sem kell asszem majd ringatni… éljen a karácsony!

Pizsama-party

Dávidnak ma volt az uccsó nap az oviban a szünet előtt, és persze ezt nem lehetett buli nélkül hagyni: pizsi-parti volt egész nap, már a hónap elején megírták, hogy ma pizsamában kell vinni a gyereket… Ez itthon okozott egy kis fennakadást, mert a gyerek inkábba Thomasos farmerjében ment volna (ráadásul negyed hétkor kelt, és mire eljött az öltöztetés ideje, addigra már néhány idegszálam kicsit tépett volt) de megoldottam (én vagyok az anyja, leordítottam a fejét, hogy ha olyan buta, hogy nem akar bulizni menni, lelke rajta, maradjon itthon, majd Márkó egyedül megeszi az összes kakaóscsigát reggelire- na, ez hatott…sztem nem az ordítás, hanem Márkó, de már nem érdekelt).

Miután leadtam az oviban, jöttem haza, hogy Tamás is mehessen a dolgára (volt neki bőven, 2 oldalas bevásárló listát állítottam össze neki), majd én is találtam némi tennivalót ( 2 féle paleolit muffint sütöttem (igen, van ilyen, nem hülyültem meg, Tamás kiokosodott, állítólag használ az egészségnek, erről bővebben csak kérésre vagyok hajlandó…)), takarítgattam, mostam, egyebek, ja, persze, van egy kisbabám is, avval is kellett kicsit molyolni, majd olyan 1 tájban, amikor a baba aludt, már épp azon voltam, hogy mivel a baba abban a pillanatban fel szokott ébredni, mihelyt én napközben ágyat fogok, én egész egyszerűen lefekszem a szőnyegre meghalni aludni… Éééés ekkor hívott a drága férjem, hogy nem csak, hogy mindent beszerzett, de 20 perc múlva itthon van….mit mondjak, nem kicsit örültem. Amint hazaért, gyorsan eldaráltam, mit kell a babával tenni, ha felébred, és fejest ugrottam az ágyba. Másfél óra múlva újra embernek éreztem magam, úgyhogy miután T. hazahozta D.t az oviból, ahol a mellékelt képek tanúsága (köszi, Viki!) szerint jól érezte magát ismét, játszottunk pár menet F1et Tamással, és még arra is volt példa, hogy nem én futottam be 20.ként a mezőnyben…. Jaja, voltam ám 12. is!!!! (legalábbis asszem. De 13. bizonyosan. 17. meg tutizihertbiztos. Nem tudom, annyira még nem aludtam ki magam, hogy ilyenekre pár óra elteltével is emlékezzek. Ennyire én már sose leszek kipihent.).

Szóval mindannyian érezzük a közelgő ünnepek hangulatát, holnap Tamás elmegy Dáviddal együtt Kláriért és Katiért, akik nálunk töltik az ünnepeket (és segítenek a gyerekek körül, amíg én a konyhában „ünnepi menüsort” készítek, ami idén is elég cifra, elleszünk vele), én addig napközben fogadóképessé teszem a lakást, valamint legyártok egy adag szaloncukrot (marcipánosat, narancslikőrrel)… minden napom egy új kihívás….